udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 6 találat lapozás: 1-6

Névmutató: Churchill, Winston

2007. szeptember 12.

Annak ellenére, hogy Románia gyakorlatilag szovjet megszállás alatt volt, és az országot a kommunisták kormányozták, 1947-ben Románia még monarchia volt. Mihály király volt az utolsó akadály a kommunista rendszer totális bevezetése előtt, és sem Petru Groza, sem Gheorghiu-Dej nem szándékoztak soká tűrni a helyzetet. A kelet-európai országokban a szovjet offenzíva segítségével a hatalomba bekerülő kommunista pártok mindenhol bevezették a republikánus államformát. Jugoszláviában II. Péter elmenekült, és Tito fölényesen győzött az 1945 novemberében rendezett választásokon. Albániában I. Zogu Londonba, majd Kairóba menekült, és Enver Hodzsa, az albán kommunista első titkár megnyerte a választásokat a Demokratikus Front élén, és 1946 januárjában kihirdették a köztársaságot. Bulgáriában a ‘45-ös választásokat a kommunista ihletésű Hazáért Front nyerte, egy év múlva pedig referendumot rendeztek, amely elutasította a monarchiát. Így a szovjet segítség, a választási csalások és a régi rendszerekkel szembeni ellenérzések oda vezettek, hogy a térségben 1947-re a szovjet típusú berendezkedések váltak dominánssá, és Görögországon kívül, csak Románia maradt monarchia. 1945. július 26-án I. Mihály király Sztálintól a legmagasabb szovjet háborús kitüntetést is megkapta (ebben a kiváltságban előtte csak Eisenhower és Montgomery szövetséges tábornokok részesültek). A királyt az amerikaiak is kitüntették 1946-ban. Ennek ellenére a király pozíciója folyamatosan gyengült. Súlyos összetűzésbe került a Petru Groza vezette, kommunista befolyás alatt lévő kormánnyal, 1945. augusztus és 1946 januárja között „sztrájkba lépett”, és nem írta alá a kormány rendeleteit. Ellenkezését végül nemzetközi nyomásra feladta, és többé nem követelte a kormány lemondását. Lemondatása előtt egy hónappal, 1947 novemberében Mihály király Londonba utazott, ahol részt vett a leendő Erzsébet királynő lakodalmán. Források szerint a király nem akart visszatérni az országba, de befolyásos személyiségek, közöttük Winston Churchill is az ellenkezőjére biztatták. A király maga tagadja, hogy kint akart maradni. Kevéssel hazaérkezése után, december 30-án Petru Groza és Gheorghiu-Dej nyomására a király lemondott trónjáról, este a lemondási nyilatkozatot a rádióban is beolvasta. Bizonyos források szerint a királynak jutalmul, hogy a lemondatással nem ellenkezett, 500 ezer svájci frankra tehető vagyon kivitelét engedélyezték. Ezt I. Mihály határozottan tagadja, állítása szerint csak négy gépkocsit vitt ki az országból, ezek két vagonra voltak felrakodva. A lemondatást a király 1948 márciusában kierőszakoltnak és ezért érvénytelennek titulálta Londoni nyilatkozatában. Az alább bemutatott dokumentum a magyar követség szemszögéből elemzi a király lemondatását. Fáy-Halász Gedeon követségi titkár jelentése I. Mihály király lemondatásáról és a Román Köztársaság kikiáltásáról; Bukarest, 1948. január 9.; 1/pol. -1948. Szigorúan bizalmas! I. Mihály király december végén, a karácsonyi ünnepek előtt érkezett vissza Romániába kb. egyhavi külföldi tartózkodás után. Bizonyos körök arra számítottak, hogy nem fog többet visszatérni, és így az államforma megváltoztatásának problémája automatikusan megoldódik. Ezek a kombinációk azonban a megérkezés tényével megdőltek. Bár a bukaresti királyi pályaudvaron az érkező uralkodót az egész kormány ünnepélyesen fogadta és látszatra a kormány és a király közötti viszony a legkorrektebb volt, politikai körökben mégis erősen tartotta magát a hír, hogy a király nem marad hosszú ideig a trónon. (...) De hogy ez mikor és hogyan fog megtörténni, azt egy pár beavatott emberen kívül senki sem sejtette. Bodnaras miniszterelnökségi államtitkár honvédelmi miniszterré való kinevezését általában azzal magyarázták, hogy a feszült világpolitikai helyzet miatt a németek melletti harcban nagy érdemeket szerzett Lascar Mihály helyébe a román demokrácia egyik legmarkánsabb és legkiválóbb vezetőegyéniségét kívánták hozni a honvédelmi minisztérium és ezzel a hadsereg élére. Később azonban kiderült, hogy a kinevezés nemcsak időrendben előzte meg pár nappal a király lemondását, hanem annak egyik nélkülözhetetlennek tekintett előfeltétele volt. Bodnaras hadügyminiszter ugyanis a hadsereg vezető pozícióiban lévő és nem feltétlenül megbízhatónak minősített tábornokokat 48 óra alatt kicserélte, így Ionascu Costin hadtesttábornok, vezérkari főnököt Pretorianu N. Septimiu hadtesttábornokkal váltotta le. Ezenkívül azonnali hatállyal ún. „együtttartást” rendelt el a román hadsereg részére, azaz a katonaság pár napig nem hagyhatta el laktanyáit. Így teljesen kiküszöbölték annak lehetőségét, hogy a király közvetlen környezetéhez tartozó tisztek esetleg megakadályozzák az államforma zavartalan megváltoztatását. Ezért tartották a király lemondatásának időpontját és annak végrehajtási módját a legnagyobb titokban. A román kormány és parlament tagjainak legnagyobb része – mit sem sejtve – az ünnepek miatt vidéken tartózkodott. Csak december 29-én késő délután értesítették őket telefonon és távirat útján, hogy azonnal jöjjenek vissza Bukarestbe, és a parlamentet rendkívüli ülésre hívták össze másnap, december 30-án, kedden délutánra. Groza Péter miniszterelnök december 29-én a késő esti órákban felhívta telefonon a Sinaián tartózkodó uralkodót, és kérte, hogy kedd reggel fontos államügyek megbeszélése végett feltétlenül jöjjön Bukarestbe. A király másnap délelőtt édesanyjával együtt a bukaresti királyi palotába érkezett, ahol azonnal fogadta Groza Péter miniszterelnököt egy román kormánydelegáció élén. A miniszterelnök a román nép és a kormány azon óhaját juttatta kifejezésre, hogy a király maga és utódjai részére a román nép jövőjének érdekében mondjon le a trónról. Hangsúlyozta, hogy az előre elkészített lemondási nyilatkozat aláírása esetén a román kormány garantálja a király és közvetlen környezete személyi biztonságát és azt, hogy szűkebb kíséretével együtt bármikor elhagyhatja Románia területét. A tárgyalás két és fél óra hosszat tartott. Annak megkezdésekor a telefon-összeköttetést a királyi palotákkal és a király környezetéhez tartozó személyek magánlakásaival megszakították. A rend tökéletes biztosítása érdekében pár napos védőőrizetbe vették a király udvartartásához tartozó néhány személyt. A nyilatkozat aláírása az anyakirálynő erélyes ellenzése dacára a déli órákban megtörtént, és ezután a volt király és édesanyja gépkocsin azonnal visszautazott Sinaiára. Még aznap délután 4 órakor tették közzé a lemondó nyilatkozatot, a parlament ezt követő rendkívüli ülésén egyhangúlag megszavazott törvény útján pedig megalakultnak nyilvánították a Népi Köztársaságot. A kérdéses törvény szerint az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáig a törvényhozó hatalmat a képviselőház gyakorolja. Az államfői teendőket ideiglenesen egy öt tagból álló elnökség látja el, melynek tagjai C. I. Parhon egyetemi tanár, a bukaresti Román–Szovjet Művelődési Társaság elnöke, Mihail Sadoveanu író, a román parlament jelenlegi elnöke, aki e tisztjét továbbra is megtartotta, Stefan Voitec volt miniszter, a román szociáldemokrata párt főtitkára, Stere Gheorghe, a bukaresti tábla elnöke, valamint Ion Niculi, kommunista párti parlamenti képviselő. Az elnökség tagjainak megválasztását követően a kormány lemondott, majd újból Groza miniszterelnök kapott megbízást a kormány megalakítására. Az elnökség megválasztásával kapcsolatban különös figyelmet érdemel az, hogy a kormányból eltávolították Voitec nemzetnevelés-ügyi minisztert, és hogy Sadoveanu Mihail, akit mindig mint a jövendő köztársaság elnökét emlegették, erősen a háttérbe szorult, mert rendszerint jólinformált politikai körökben úgy tudják, hogy Groza Pétert fogják majd az új alkotmány életbelépése után köztársasági elnökké megválasztani, vagy amennyiben az államfői teendőket egy elnöki tanácsra ruháznák át, úgy Groza lenne a tanács feje. Tekintettel arra a tényre, hogy Groza miniszterelnök a múltban számos esetben személyesen intézkedett az eléje terjesztett egyes magyar ügyekben, az ő ily magas pozícióra való emelése gyakorlati magyar szempontból bizonyos mértékben talán hátrányosnak tekinthető, miután új tisztségében egyes ügyek intézésével többet nem foglalkozhat. Ezzel szemben számítani lehet arra, hogy őszinte magyarbarátságát a jövőbeni elvi síkon még nyomatékosabban fogja érvényre juttatni. /(Sz. T.): Románia: királyságból köztársaság. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 12. /

2009. június 4.

Nem illendő, tudom, hogy jó magyar ember június negyedikén, Trianon évfordulóján a mások sorsa fölött aggódjék, ahelyett, hogy saját sebeit nyalogatná, írta Laczkó Vass Róbert. Trianonról Raffay Ernő referenciaművei mellett Sir Winston Churchill Nobel-díjas köteteit is érdemes föllapozni. Churchill Ferdinand Foch francia marsall szavait idézte a versailles-i békeszerződések aláírásáról: „Ez nem béke, csak húsz évre szóló fegyverszünet. ” Majd hozzátette: „Trianon az egykori Habsburg Birodalmat alkotó népekre olyan kínszenvedést hozott, amilyent a régi költők és hittudósok a kárhozottak legnyomorultabbjainak tartottak fent. ” Június negyedikén azonban más is eszünkbe juthat: a Tienanmen-téri vérengzés. A pekingi Mennyei Béke terén, 1989. június 4-én a diáktüntetések résztvevői Petőfi négysoros epigrammáját, a Szabadság, szerelem… kezdetűt szavalva mentek a rájuk szabadított hadsereg és a tankok elé. A nyugatra menekült szemtanúk szerint ezreket mészároltak le június 4-én. /Laczkó Vass Róbert: Évfordulók és szemtanúk. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 4./

2011. augusztus 16.

/vezércikk/
A fal és a bandák
Ágoston Hugó
Ötven évvel ezelőtt húzták fel a falat a „két Berlin” határán az NDK-s biztonsági erők. A kommunista elnyomás legkézzelfoghatóbb jelképe volt Európában, nem csak két város- és országrészt választott el százhatvan kilométerével, de két világot.
Mintegy tárgyiasította Európa hidegháborús kettéosztottságának Winston Churchilltől származó politikai metaforáját, a Vasfüggönyt.
1989 novemberében – miután Magyarország (Horn Gyula emlékezetes mozdulatával) megszüntette az osztrák határon a szögesdrót vasfüggönyt – egy, az utazási szabályok liberalizálásáról szóló rendelet hatálybalépésének ígéretére NDK-sok százai vonultak a határátkelőhelyek felé, kinyitották a határsorompókat, és nekiestek a falnak. A jelképet jelképesen lebontották, szerepe megszűnt. Berlini fal, élt huszonnyolc évet: 1961. augusztus 13. – 1989. november 9.
Noha a „nyugatnémetek” közül, különböző okokból, ma már sokan bánják a két országrész egyesülését, az senkiben sem merül fel, hogy azok, többnyire fiatalok, akik akkor nekiálltak a fal lebontásának, vandálok lettek volna. A zsarnokság és az igazságtalanság, a megosztás és az embertelenség falainak lebontása nem vandalizmus.
Vandalizmus viszont, a hordaszellem alantas ösztönének kiélése az összeverődött bandák garázdálkodása, amivel a múlt héten London és néhány más angliai nagyváros képesztette el a világot. Emlékezetes, hogy hat évvel ezelőtt hasonló rendbontások forgatták fel Franciaországot, ahol az erőszakhullám a fővárosról úgyszintén átterjedt több más nagyvárosra is. Ezekben az esetekben a rendbontás, a rombolás, a fosztogatás, a rendvédelmi erők bántalmazása feladatuk ellátása közben: közönséges bűnözés, és akként kezelendő, még ha tömeges volta miatt ez nem is egyszerű.
A múlt hét angliai erőszakhulláma, de már korábban a szélsőjobboldali szervezkedések egyre durvább fasiszta megnyilvánulásai és különösen az oslói váratlan vérengzés nyomán felmerült a kérdés, hogy vajon mi a tudati, „ideológiai” háttere a gyűlölet, a türelmetlenség eme újabb és fokozódó világföllángolásának.
Lehet ezen töprengeni, lehet róla tudós konferenciákat szervezni, tanulmányokat írni. De lehet egyszerű, józan ésszel, a legkézzelfoghatóbban megállapítani; például úgy, ahogyan egy magyarországi publicista teszi: „A brit plebsz azért randalírozik, mert randalírozni akar. Éppúgy, mint előtte a francia csürhe és a 2006. őszi budapesti csürhe, amely Gyurcsány ürügyén csinált hetekre Bejrútot a fővárosból. És amely seggfejeknél éppúgy totál mindegy, milyen volt a gyerekkoruk, milyen a családjuk, az »osztályhelyzetük«, milyen politikusokon és honlapokon szocializálódtak. Mindenki önmagáért felel. A tettei minősítik az egyént, nem az, amit a társadalom állítólag elmulasztott megtenni vele kapcsolatban.”
Valóban, van, létezik, vagy legalábbis léteznie kell egyéni felelősségnek is. És sok filozófia helyett főleg a törvény érvényesítésének! Ebben kellene hogy megmutatkozzék az állam ereje. A többi, meglehet, csupán a dolgok elkenése... Új Magyar Szó (Bukarest)

2015. május 7.

KÖZLEMÉNY
A prágai székhelyű Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által szervezett budapesti konferenciát a II. világháború európai befejezésének 70. évfordulója alkalmából rendezték meg május 5-6-án. Arra kívánták felhívni a figyelmet, hogy a világháború vége a kommunista diktatúra kiépítésének kezdetét is jelentette térségünkben.
A Magyar Országgyűlés delegációs termében megrendezett konferenciát Gulyás Gergely, az Országgyűlés elnöke nyitotta meg, majd a külföldi és magyar előadók Európa megosztottságának megtervezését, a vasfüggöny kiépítésének módozatait és tragikus következményeit elemezték.
Az második napon Tőkés László erdélyi EP-képviselő, aki a platform védnöki testületének is tagja, beszédében kitért rá: „A második világégésre emlékezve ezúttal az I. világháború kitörésének centenáriumától sem lehet eltekintenünk. Sommás leegyszerűsítéssel fogalmazva: alig két évtized múltán a „nagy háború” egyenes következményeként robbant ki a II. világháború – ennek viszont szintén fájdalmas folytatása- és következményeképpen épült fel a berlini fal, és tört reánk a hidegháború. Cseberből vederbe estünk: alighogy megszabadultunk a náci nemzetiszocializmustól, Kelet-Közép-Európában az internacionalista, kommunista szocializmus vette át az uralmat, vitte tovább dicstelen elődje totalitárius örökségét, és tartotta fenn évtizedekig annak megosztó politikáját.” Emlékeztetett: „Bennünket, romániai magyarokat – példának okáért – a berlini falhoz hasonló határfalak választottak el magyarországi testvéreinktől. De ugyanez mondható el a csehszlovákiai, jugoszláviai vagy szovjetunióbeli kisebbségi magyar nemzeti közösségeinkről.” Le kell bontani az intolerancia és a félelemből épült hallgatás falát, s akkor remény van rá, hogy a totalitarizmus berlini falai úgy omlanak le, mint egykoron Jerikó falai, zárta szavait Tőkés László.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, aki egyrészt szervezőként, de az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja vezetőségének tagjaként vett részt a tanácskozáson, felszólalásában arra hívta fel a figyelmet, hogy az Európai Bizottság eddigi támogatási gyakorlata a nácizmus és a sztálinizmus korszakának kutatását kedvezményezte. „Márpedig ha az Unió hiteles akar lenni, akkor nem tehet úgy, mintha Sztálin halála után a kommunista országokban nem öltek és kínoztak volna meg több ezer embert. Olyan Európát akarunk, amely azonos mércével kezeli a fasizmus és a kommunizmus rémtetteit” – zárta szavait az erdélyi politikus.
A konferencia zárszavaként Takács Szabolcs, a Miniszterelnökség európai uniós ügyekért felelős államtitkára köszönetét fejezte ki a konferencia megszervezéséért, és biztosította a részvevőket arról, hogy a magyar kormány továbbra is egyformán fontosnak tartja a kommunizmus és a fasizmus rémtetteinek feltárását, éppen ezért a jövőben is partnernek tekintik az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformot.
Ezután került sor a budapesti Duna Palotában a platform idei díjának átadására. A demokrácia melletti kiállásuk és a korrupciót leleplező tevékenységük nyomán egy orosz testvérpárnak, Oleg és Alekszej Navalnijnak ítélték oda a 2015-ös díjat. Mivel egyikük börtönben van, másikuk pedig házi őrizetben, a díjátadón megbízottjuk jelent meg. Az eseményen Göran Lindblad a díjat odaítélő szervezet elnökeként a testvérek merész és bátor kiállását hangsúlyozta, Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke pedig azon reményét fejezte ki, hogy Oroszországban felismerik: nem az Európától való elszigetelődés, hanem sokkal inkább a demokrácia és a jogállamiság szabályainak betartása és az unióhoz való közeledés jelentheti a jövőt.
Budapest, 2015. május 7.
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája
Mellékeljük Tőkés László felszólalásának szövegét.
Európai Emlékezet és Lelkiismeret Nemzeti Emlékezet Bizottsága Platformja A vasfüggöny – a II. világháború következményei
Nemzetközi konferencia
Budapest, 2015. május 5–6.
Szabadulás a vasfüggöny fogságából
Hat kerek esztendő telt el azóta, hogy az Európai Parlament – egyebek mellett – határozatban mondta ki az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának a létrehozását. Húsz évvel a hírhedt Ceauşescu-rezsim bukása után, valamint az ebben az időszakban lejátszódott, többrendbeli kommunista visszarendeződést követően, rendkívüli élményt és megtiszteltetést jelentett számomra, hogy egyik kezdeményezője lehettem annak az európai határozatnak, amely végre a hagyományos „kettős mércével” szakítva, egyértelműen ítéletet mondott a letűnt XX. század mindkét totalitárius rendszere fölött, és megkésve bár, de legalább verbális szinten igazságot szolgáltatott a kommunista diktatúra több milliónyi ártatlan áldozatának.
A történelminek nevezhető európai állásfoglalás egyenes folytatásaképpen, utóbb az így létrejött Európai Platform Védnöki Testületének tagjaként is tovább folytathattam az akkor elkezdett munkát, és közvetlen tanúja lehettem annak, hogy azóta is milyen göröngyös utat kellett bejárnia a Göran Lindblad alapító elnök által vezetett európai intézményünknek. Szinte hihetetlen, hogy negyed századdal a totalitárius vörös hatalom, illetve a berlini fal összeomlása után, lépten-nyomon még mindig falakba ütközünk, vagy legalábbis a régen ledőlt falrendszer eltakarítatlan romjai között kell botorkálnunk…
Éppen ezért, külön is őszinte elismerésemet fejezem ki a platform kellő eszközök hiányában működő, kitartó vezetőinek és lelkes csapatának, hogy a tevékenységüket övező keleti ellenséges vagy nyugati értetlenkedő magatartás ellenére, a megkezdett úton szívósan és következetesen tovább haladnak. Mostani tanácskozásunk is ennek az állhatatos munkának az ékes bizonyítéka és egyik fontos állomása.
Úgy gondolom, hogy konferenciánk társszervezőjeként hasonló elismerésre méltó a magyarországi Nemzeti Emlékezet Bizottsága – élén Földváryné Kiss Réka elnök asszonnyal. Velük együtt illesse elismerés a Magyar Kormányt, amelynek hathatós támogatása mind a mostani nemzetközi rendezvény, mind a platform további működése szempontjából meghatározó fontosságú.
A II. világháború befejezésének idei kerek évfordulójáról Oroszország fényes ünnepségekkel emlékezik meg. Hosszú évtizedekig ezen az évfordulón az egész világ is – egyoldalú módon – csak a „győzelem napját” ünnepelte. Ez a kérdés még ma is súlyos mértékben megosztja országainkat és politikusainkat, mind az egykori vasfüggöny mentén, mind kelet-közép-európai régiónkban.
Ennek legfőbb oka pedig éppen Európa előző, közel fél évszázados megosztottsága, melynek örökségeként továbbra is egy virtuális vasfüggöny választja ketté Keletet és Nyugatot, mely ott húzódik emlékezetünkben, évtizedes beidegződéseinkben, nehezen átalakuló történelmi tudatunkban. Tulajdonképpen ezt fogalmazza meg konferenciánk címe: A vasfüggöny – a II. világháború következményei. A kontinensünket hatalmi érdekek és előnyök alapján felosztó jaltai egyezmény hosszú és sötét árnyéka vetül nemcsak a felemás „győzelem” kétes értékű ünnepére, hanem ezzel együtt annak kínkeservesen megszenvedett, korszakos utókorára.
Ezekben az években évforduló évfordulót követ. A második világégésre emlékezve ezúttal az I. világháború kitörésének centenáriumától sem lehet eltekintenünk. Sommás leegyszerűsítéssel fogalmazva: alig két évtized múltán „a nagy háború” egyenes következményeként robbant ki a II. világháború – ennek viszont szintén fájdalmas folytatása- és következményeképpen épült fel a berlini fal, és tört reánk a hidegháború. Cseberből vederbe estünk: alighogy megszabadultunk a náci nemzetiszocializmustól, Kelet-Közép-Európában az internacionalista kommunista szocializmus vette át az uralmat, vitte tovább dicstelen elődje totalitárius örökségét, és tartotta fenn évtizedekig annak megosztó politikáját.
A történelmi tények ismeretesek. Amiképpen maga Winston Churchill fogalmazott: „vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén”. Ezzel szemben Putyin elnök még ma is „az elmúlt évszázad legnagyobb geopolitikai tragédiájaként” fájlalja a Szovjetunió szétesését. Ezen összefüggésben a szovjet expanziós hagyományokat folytató Oroszország és a demokratikus Európa ukrajnai szembenállása nem mást, mint a megosztó múlt jelenkori továbbélését jelenti.
Csak annyi történt, hogy a vasfüggöny keletebbre költözött. Éppen ezért ma is égetően fontos, hogy az egyesült Európa ne csupán a birodalmi Oroszországgal nézzen farkasszemet, hanem saját totalitárius múltjával is őszintén szembenézzen, és az Európai Parlament hivatkozott határozatát életbe ültetve, a kontinensünket, országainkat, népeinket és társadalmainkat továbbra is megosztó választófalakat végérvényesen lebontsa. Amint maga a dokumentum fogalmaz: az európai integráció – egyenes – válasz a két világháborút és a totalitárius diktatúrákat megszenvedett közös múltunkra. Amennyiben ezt a „választ” nem vagyunk képesek helyesen és hitelesen megadni, az egyesült Európa korszakos béketerve is kudarcra van ítélve – állapíthatjuk meg az idézett határozat értelmében.
„Hogyan épült meg a vasfüggöny?” – fogalmazza meg a kérdést munkacsoportunk témamegjelölése. „Milyen volt az élet a vasfüggöny mögött?” – olvashatjuk a kérdést a másik témakörben.
Ezekre a kérdésekre igazából csak mi, kelet- és közép-európaiak tudunk hiteles választ adni, akik a vasfüggöny mögül évtizedeken át sóvárogva tekintettünk a börtönfal szinonimáját jelentő Berlini fal túloldalán lévő „szabad világra”, és akik a kommunizmus „börtönvilágának” „rab népeiként” nem csupán Európa másik felétől voltunk elrekesztve, hanem saját elnyomó társadalmaink diktatórikus rendszereiben is egy módszeresen kiépített, szövevényes falrendszer labirintusának fogságában éltünk és vergődtünk.
„Vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén. Hogy mögötte mi történik, arról mit sem tudunk” – írta volt Churchill már a legelején. A brit miniszterelnök vélhetően lelkiismeret-furdalásban halt volna meg, ha megéri, hogy újabb nagyhatalmi békerendszerük hová vezetett…
És itt engedjék meg, hogy a konferencia partikuláris megfogalmazása értelmében, kiemelt módon arról a „másodlagos vasfüggönyről” szóljak, amely mindkét világháborút követően a Kárpát-medencei magyarságot sújtotta.
Ma már evidenciának számít, hogy az első világháborút követő párizsi békeszerződések, ezek részeként pedig a trianoni békediktátum igazságtalan határmódosításai sorscsapást jelentettek a féltucatnyi országba szétszakított magyar nemzet számára. A második világháború végeztével a győztes hatalmak – nem tanulva a múltból – még csak megerősítették az előzőleg megvont mesterséges határvonalakat, a nemzetellenes kommunista internacionalizmus kényére-kedvére szolgáltatva ki a Magyarországtól elcsatolt többmilliós magyarságot. Bennünket, romániai magyarokat – példának okáért – a berlini falhoz hasonló határfalak választottak el magyarországi testvéreinktől. De ugyanez mondható el a csehszlovákiai, jugoszláviai vagy szovjetunióbeli kisebbségi magyar nemzeti közösségeinkről. Nálunk, Erdélyben ráadásul a román diktátor ördögi falurombolási terve megsemmisüléssel fenyegette településeinket, egész magyar kultúránkat és közösségünket. Kelet-Közép-Európa egyik legsötétebb nacionálkommunista diktatúrájaként a Ceauşescu-rezsim már korábban keményvalutáért árusította ki német és zsidó kisebbségének százezreit – akkorra pedig elérkezettnek látta az időt, hogy utolsó számottevő kisebbségétől, a kétmilliónyi erdélyi magyar közösségtől is megszabaduljon.
Ezen viszonyok között számunkra, erdélyi magyarok számára az Európát kettéosztó és megnyomorító Vasfüggöny már-már a trianoni határokkal volt egyenlő. Egyebek mellett ezzel is magyarázható, hogy a diktatúra bukásához vezető romániai népfelkelés nem az ország fővárosából, Bukarestből indult, hanem Erdélyben, a soknemzetiségű és sokvallású Temesváron vette kezdetét, éspedig egy kétszeresen kisebbségi, magyar református gyülekezetben. Egy olyan városban, ahol az időközben megváltozott etnikai arányok ellenére többség és kisebbség le tudta győzni a nacionálkommunista uszító propaganda által gerjesztett, kölcsönös bizalmatlanságot, és össze tudott fogni közös ellenségük: az elnyomó és megosztó kommunista diktatúra ellenében. A toleráns „Temesvár szellemét” azóta is közmondásos értelemben szokás emlegetni.
Ez a szellemiség néhány nap leforgása alatt láncreakciószerűen vezetett el a Ceauşescu-rezsim bukásához, szervesen beleilleszkedve a szovjet kommunizmus országonkénti összeomlásának 1989-es láncolatába.
Azt is mondhatjuk, hogy a vasfüggöny részeképpen, illetve a berlini fallal többé-kevésbé egy időben omlottak le a keleti tábor országait egymástól elválasztó, szinte hermetikusan zárt keleti határok, s hogy ennek eredményeképpen a magyar közösségeket egymástól többszörösen elválasztó trianoni határok is – gyakorlatilag – megszűntek.
Ebben a folyamatban rendkívüli jelentőséggel bírt a páneurópai piknik néven ismeretes, 1989. augusztus 19-i határáttörés, amikor is a meggyengült magyar hatóságok hallgatólagos engedelmével, a magyar–osztrák határzárat lebontva, a keletnémet menekültek százai, majd ezrei távozhattak Németországba.
Engedjék meg, hogy befejezésképpen ezt a történelmi pillanatot idézzem, pontosabban azt az üzenetemet, melyet – a szervezők kívánságára – a piknik résztvevőihez azokban a válságos időkben, titokban juttattam el. A félelemből épült „hallgatás falát” áttörve, akkor ezeket írtam: „Nálunk a vasfüggöny helyett falvakat akar lerombolni a téboly: falak helyett falvakat. Hisszük, hogy nem fog sikerülni. Rajtatok is múlik, hogy ne történhessék meg… És akkor nem kell többé féltenünk sem falvaink népét, sem Európa kis népeit és nemzetiségeit, mert minden más berlini mintájú fal Jerikó falai gyanánt fog összedőlni, egy csapásra. És akkor végre mi is ott leszünk az Európai Nagytalálkozón…”
Budapest, 2015. május 6.
Tőkés László

2016. április 2.

GRÓF TELEKI PÁL BECSÜLETE ÉS AZ ÜRESEN HAGYOTT SZÉK
Április 3-án lesz hetvenöt éve, hogy gróf Teleki Pál önkezével vetett véget életének. Sokan máig azt gondolják, hogy a németek gyilkolták meg, ám a családi visszaemlékezések szerint nem így történt. Az viszont kétségtelen, hogy a náci Németország indirekt módon felelős a haláláért, hiszen olyasmire akarták rávenni, amit a becsülete nem engedhetett. A németek átengedését a Jugoszlávia elleni támadáshoz nem tudta összeegyeztetni a lelkiismeretével, hisz nemrég örök barátsági szerződést kötött a magyar állam a déli szomszédjával. Tiltakozásul a halált választotta, ha már megakadályozni nem tudta az agressziót.
A nemzetközi közvélemény is méltán tarthatja úgy számon, mint a politikai-erkölcsi kiállás mintáját. Elegendő, ha Winston Churchill akkori brit miniszterelnököt idézzük meg, aki kijelentette: a béketárgyalásokon fenn kell tartani egy üres széket az általa nagy formátumúnak nevezett, életét áldozó magyar miniszterelnöknek, aki szerinte a hitleri őrülettel szembeni politika mártírja. A tiszteletadás annak is szólt, hogy a közismerten angolbarát magyar kormányfő halálával segítette hátráltatni a náci propagandagépezet működését, utolsó cselekedetével felhíva a figyelmet a világot fenyegető hatalmas veszélyre.
Az internacionalista baloldal szemében azonban a nemzetközi tekintélyű földrajztudós elsősorban az a kormányfő, akinek a nevéhez köthető az 1920-as numerus clausus törvény, amelyet a hazai zsidóság első jogfosztó intézkedéseként tartanak számon. Szokás felróni neki a második miniszterelnöksége kezdetén elfogadott 1939-es második zsidótörvényt is. Ám még ellenségei is tisztában vannak azzal, hogy ezt elődje, a Hitler-imádóvá vált – s emiatt megbuktatott – Imrédy Béla terjesztette be. Azt visszavonatni az 1938-as anschluss után szomszédunkká lett Németország árnyékában lehetetlen volt.
Jellemző korunkra, hogy Teleki Pálnak semmilyen érdeme nem írhatta felül támadói előtt ezeket a törvényalkotási fejleményeket. Holott nyilvánvalóan abszurd számon kérni a mából a később bekövetkező események fényében – helyesebben sötétjében – korábbi jogszabályokat. Mindezt egészítsük ki azzal, hogy a kormány feje nem tehető felelőssé egy személyben a kétkamarás törvényhozás többségi döntéseiért. Unokáját, a pár éve hazaköltözött, azóta elhunyt Teleki Gézát megdöbbentette az a szélsőséges, gyűlölködő hang, ahogy nagyapjáról beszéltek itthon egyesek. Apjától tudta: Teleki Pál nem volt antiszemita, voltak zsidó származású munkatársai, barátai, akiket az egész család magyarnak tekintett.
A nemzetközi hírű antropológus is emlegette, hogy nagyapja megmondta: nem örömmel írja alá a törvényt, ám Trianon után négy egyetem maradt a harmadára szabdalt országban, így gondoskodni kellett arról, hogy az elszakított területekről menekülteknek, minden kisebbségnek, nemzetiségnek igazságosan jusson hely a felsőoktatásban.
A rosszindulatú beállításokkal szemben Teleki Pál volt az a politikus, aki a hitlerista világhatalomnak ellenszegült, amikor a legtöbben nem mertek ujjat húzni vele. 1939 őszén Hitler és Sztálin paktumkötésük után Lengyelországot közös erővel elfoglalta, majd később Kelet-Európát a Baltikumtól Besszarábiáig, a Fekete-tengerig egymás között felosztotta. A kis Magyarország kormányfője viszont nem engedte áthaladni a rettegett német hadsereget. Ez hallatlanul bátor tett volt, hisz ekkortájt a Nyugat folyamatosan hátrált Hitler elől, az Egyesült Államok pedig még izolacionalista periódusát élte, és szó sem volt arról, hogy Európa ügyeibe beavatkozzon. Érthető, miért kapott dührohamot többször a magyarokat rasszista alapon lenéző führer Teleki Pál megnyilatkozásai miatt, aki sosem rejtette véka alá Hitlerrel szembeni ellenszenvét. A miniszterelnök még tovább dacolt a nácikkal: befogadta a lengyelországi menekültek százezres tömegét, ami hozzájárult a későbbi nyugati lengyel haderő megalapozásához, így Európa majdani felszabadulásához is.
Elérte például, hogy lengyel tiszti árvaként élhette túl a háborút kilencven-egynéhány lengyel zsidó gyermek is. Jellemző az állhatatos történelemhamisító tendenciákra, hogy a Wikipédia azt írja: Telekinek választania kellett Németország, illetve az angolszász hatalmak és a „velük potenciálisan szövetséges Szovjetunió között”. Ugyan hogy minősítheti bárki akkori angolszász szövetségesnek a Szovjetuniót, amely Németországgal állt szövetségben 1941 nyaráig? S miként érheti gyanúsítás azt a Teleki Pált, aki miniszterelnöksége elején – míg a Time magazin 1938-ban az év emberévé választotta Hitlert – betiltatott minden nyilas, nácibarát szervezetet?
Nem véletlen, hogy Márai Sándortól Illyés Gyuláig, Keresztury Dezsőtől Vas Istvánig a magyar értelmiség színe-java méltatta tevékenységét, tisztelte emlékét. Göncz Árpád volt köztársasági elnök is támogatta 2004-ben, hogy szobrot állítsanak Teleki Pálnak Budapesten, a balliberális vezetés azonban az ő véleményét is lesöpörte az asztalról, s nem engedélyezte. Így Balatonboglár fogadta be Rieger Tibor alkotását. A hazai közélet szégyene, hogy a fővárosban nem lehet emlékműve az önfeláldozó, az erkölcsi értéket a politikai érdek fölé helyező magyar államférfinak.
Megyeri Dávid
Magyar Idők (Budapest)

2017. december 11.

Az igénytelenség nosztalgiája, avagy a kommunista jólét terjedő mítoszai (I.)
A kommunizmus után nosztalgiázók tábora újabb és újabb hülyeségekkel lep meg. Sokszor hittem már azt, hogy ennél nincs lennebb, de újra és újra meggyőznek, hogy az emberi hülyeség határtalan – és hogy mindig van lennebb.
Mottó: A demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, leszámítva azokat, amiket már próbáltunk. (Winston Churchill)
Huszonnyolc évvel a rendszerváltás után sajnos azt kell látnunk, nemhogy a kihalással csökkent volna ez a tábor, hanem az idő teltével egyre növekszik: ma már nem csak a rendszerváltás vesztesei, akik a kommunizmus idején szocializálódtak, gyarapítják a nosztalgiázók táborát, hanem olyanok is, akik még meg sem voltak születve 1989-ben, de azért meg vannak győződve róla, hogy jobb volt az élet akkor, és vallják, hogy Ceauşescu nagy államférfi volt. Egy 2014-es felmérés eredményei szerint a legtöbben már őt tartják az eddigi legnagyobb román államférfinak (a lakosság negyede szerint lásd itt, vagy más felmérést ami szerint még népszerűbb, itt). Ettől a nosztalgiától már csak egy lépés az EU- vagy Amerika-ellenesség, vagy akár az Oroszország iránti rajongás, illetve Putyin és rendszere iránti csodálat, s általában a polgári demokrácia iránti ellenszenv. Ősszel jelent meg egy felmérés, miszerint már csak a románok kevesebb, mint a fele tartja már jónak az EU tagságot (részletek itt). Mindezt annak ellenére, hogy többségben vannak azok, akik elismerik, hogy eddig azért hasznára vált az országnak a tagság (bővebb részletek itt). Nem mintha nem lennének problémák az EU-val és nem férnének rá bizonyos reformok. De ezek a hangok már rég nem az építő kritikáról szólnak (ahhoz eleve nem elég tájékozott és képzett ez a réteg). Kelet-Európában ez az euroszkepticizmus szorosan összefügg a kommunista múlt utáni nosztalgiázással, erre 2015 óta csak egy újabb motivációs ráadást hozott a migrációs krízis és migráns kvóta. Ezt erősíti fel a Kremlből induló populista propaganda is, amire nem voltunk felkészülve (erről itt egy részletesebb interjú a maszol-on.) Ha már nem lehet visszahozni az egyszerű, biztonságos kommunista paradicsomot, legalább gyűlölnek mindent, ami a jelenlegi rendszert meghatározza és az ezzel ellenkező rendszereket próbálják rózsaszínben látni. Egy ideig csak nosztalgiáztak az egyszerű, fekete-fehér, de ezáltal biztonságosan kiismerhető világ után, de most már mindenféle összeesküvés-elméletekre is vevő ez a tábor az egyre bonyolultabb globalizált világban. Ma az interneten bárki megkaphatja a leghajmeresztőbb, de ugyanakkor végtelenül leegyszerűsítő és általánosító magyarázatokat vagy akár egész világképet, amelyek többnyire gyűlöletre vagy/és összeesküvés-elméletekre alapoznak. Mondjuk erre ad is nekik elég muníciót az orosz propaganda – magyar kamuoldalakkal sajnos tele van az internet, s egyre népszerűbbek. (Többek közt ezért is nagyon veszélyes az a játék, amit a magyar kormány űz mostanában a brüsszeli riogatással, mert erre játszik rá, bár szerintem kis esélye van arra, hogy hosszú távon győztesen jöjjön ki ebből. A kádári idők nosztalgiázóit, s egyúttal az amúgy is xenofób és nemzetközi helyzetet, kitekintést illetően tájékozatlan tömegek érzelmeit felkorbácsolva ez hosszú távon visszaüthet és nem csak a Fidesz, hanem az egész demokratikus rendszer ellen fordulhat. Hosszú távon az egyre radikálisabb megoldásokat felvállaló, egyre autoriterebb vezető iránti igényeket alapozhatják meg, ami ha fokozódik, olyan szélsőséges elvárásokat generál, amelyeket maga a Fidesz sem fog felvállalni, mert számára is világosak lesznek a katasztrofális következmények. Valamennyire analóg példa erre a nálunk a 90-es évek elején kormányzó Nemzeti Megmentési Front (FSN) vagy a Román Társadalmi Demokrácia Pártja (PDSR) stílusa: szélsőségesen nacionalista propagandájukból, az általuk generált hangulatból elsősorban Vadim meg Funar pártjai profitáltak.)
Amikor erdélyi magyarokat hallok nosztalgiázni, hogy bezzeg a kommunizmus idején milyen jó volt nekünk, akkor még tanácstalanabb vagyok: hogyan is reagáljak anélkül, hogy megsértsem őket, hiszen gyengeelméjűeknek vagy legalábbis borzasztóan igényteleneknek tartom az illetőket.
A jólétet, a szabadságot, a jogokat hamar megszokjuk, sokszor annyira természetesnek tartjuk, hogy észre sem vesszük életünkben a pozitív változásokat, s az is az emberi hajlam része, hogy a múltat megszépítjük, csak a jó emlékekre gondolunk vissza szívesen.
Odáig rendben is van a nosztalgiázás, amikor a fiatalsága iránt nosztalgiázik valaki. Akármilyen rendszerben is volt valaki fiatal, akkor is lesz számos emlék, amire szívesen fog visszagondolni. Ez nem rendszerfüggő. Sok mindent hozott a modernizáció, aminek hátulütői is vannak, sok változásra nem voltunk/vagyunk felkészülve. Na, de magát az elnyomó rendszert, a nyomort, a szabadság hiányát visszasírni? Nekem legalábbis nem jut eszembe semmi olyan akkori pozitívum, ami kifejezetten magának a kommunista rendszernek volt köszönhető, s nem lehetett volna anélkül is esetleg fenntartani egy demokráciában.
Mert mit is hallunk sokszor a múlt rendszer iránt nosztalgiázók szájából?
Mindenkinek volt munkahelye (a kommunista nagyipar, az akkori gyárak iránti nosztalgia is benne van ebben ilyenkor), illetve lakása és biztonság meg csudajó román-magyar együttélés volt stb. Vegyük csak sorba ezeket. Mert ha azt sorolnánk, hogy mi NEM volt, vagy mik voltak, amiknek inkább nem kellett volna lenniük, mert akkor, ha a teljesség igényével tennénk, külön könyveket tölthetnénk meg.
(Folytatjuk) Herédi Zsolt / Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-6




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék